Kicsi otthonom ajtajában munka után minden nap végén lázasan keresem a lakáskulcsom. Ma valahogy tovább tartott a szokásosnál. Az ajtó túloldaláról izgatott lihegés és szimatolás hallatszik, néha Bogi egy-egy jól hallható és összetéveszthetetlen ajtó alatti fújtatásnak ad hangot. Kutatásom sikerrel járt, bejutottam a lakásba.

A mi lakásunkba. A helyre, ahol tudom, hogy várnak, a helyre, ahol szeretnek.

Egyedüli emberi lény vagyok épp birodalmunkban. A feleségem ma csak később végez a munkával. A sötét lakásban két szőrös, összesen 11 kg-os vadállat ugrál térdmagasságban rám. Sétálni megyünk, póráz fel, zacskó kézbe, kulcs a zsebben, indulunk.

Hideg van ezért a művelet aránylag gyorsan halad, mindenki befejezi kis-nagy dolgát, majd felmegyünk. Kínosan hosszan tartó kulcskeresés után be is jutottunk mindhárman.

Az órára pillantva feleszméltem, hogy van még másfél teljes órám magányomban, nem tölthettem tétlenül. Irány a sarok. A sarok, a szentély, a kellemes, meleg, otthonos helye kis lakásunknak, ahol a nagy művek születnek. Tehát: kötény fel, fűszerek elő, korsók a kézbe, kávégép töltve, víz csurig, tej a kézben. Készen álltam a tökéletes íz megalkotására, amit apró szeretetmorzsákkal fűszerezve nyújthatok át álmaim asszonyának, amikor belép az ajtón.

Alkossunk. Mondani sem kell, hogy az embert ilyenkor kerüli el az ihlet, és csak meredten bámultam a korsóba csöpögő, azt már harmadáig töltő espresso-ra. Mit kéne tennem? Tegyek bele mandulát? Gőzöljek hozzá tejhabot? Vagy tejszín? Tejszínhab? Kétségeim közepette, receptek után kutatva, hosszas percek néma csöndje és hangos farokcsóválása elteltével sikeresen elszundítottam.

Feleségem selymes bőrének érintése ébresztett és két korsónyi jéghideg isteni vaníliafagylaltos kávé illata rántott vissza a valóságba. A szeretet az, ami mindig megadja az ihletet, de néha csak az egyik fél tudja befejezni, amit a másik elkezdett. Néha ő találja meg az én napom ízét, az ízt, ami vagyok.

Ha érdekelne több kutyás sztori kis életünkből, a Panelkutyákon megtalálod.